AZ EMBER, AKIRE EGY TONNA VAS ZÚDULT

Ez nem egy csoda elmesélése lesz, bár kétségkívül nem mindennapos ha egy ember "vállára" ilyen súly nehezedik.
A szóbanforgó személy nem más, mint Michael Yonkers. A híres Mr. Yonkers. Ja, hogy senkinek sem rémlik a neve. Művelődj!
Michael Yonkers amerikai zenész, az 1960-as évek végén és a hetvenes évek elején volt "aktív". Igazi hírnévre sosem tett szert. Áttörése is csak a XXI. században következett be, amikor 2003-ban CD-n is kiadták a korát meghaladó, innovatív 1968 őszén, házilag felvett 13 számos lemezét. Yonkers vegyítette az eletronikus zenét (ami jelen eseteben főképp elektromos gitárt jelent ill. különböző hangtorzítókat, tehát nem ő volt a pre-davidguetta) és a folk zenét, egy csipetnyi garázzsal megszórva, space-es, pszichedelikus mártással tálalva. Acid folk, igen talán ez a legtalálóbb.

Yonkers artistának is elmehetett volna

Visszatérve a címhez, mivel jókora kitérőt tettünk, ami ámbár nem volt felesleges, szerkezetileg indokolatlan volt, tehát Michael Yonkers 1968-ban megcsinálta lemezét kései tinédzser időszakát élve, lehagyva a surf-rock-ot, kicsi Stones hatással a hátamögött, megpróbálta kiadatni a jó nevű(?) Sire Records névjegye alatt, ám az visszadobta az ötletet (nyilván nagyot néztek, hogy "ez meg mi?"), így úgy döntött ideje dolgozni, elvégre felnőtt állampolgárrá érés küszöbét már átlépte. Az előző mondat(!!!), ami 3 sort foglalt bizonyára kurva hosszú és értelmetlen, így  most csak annyit mondok: nem a hippilétet választotta. A sors (haha) viszont úgy döntött ezért a választásáért megbünteti Michaelt és közel 1 tonnányi (2000 pounds) "számítógép alkatrészt" (computer components) küld a fiatal zenész nem elejére, hanem hátára. Yonkers ugyanis egy elektronikai raktárban, warehouse-ban kapott munkát nem pedig valamelyik befutott stúdióban zenélt belőve, elszállva. Respect.

A kép baloldalán Yonkers és a 'szétmarcangolt' Fender Telecaster

Ha ennyi még nem volna elég, a rázúduló súly természetesen súlyos sérüléseket okozott, hősünknek a röntgenezés során alkalmazott vegyület/festék, amelyet az invazív röntgensugaras eljárásoknál használtak, visszafordíthatatlan degeneratív gerincvelő károsodást okozott. A fájdalom ezentúl örökké kísérte és kíséri a mai napig, a 70-es évek végén átállt egy bizonyos "tánc-terápiára", hogy azzal csillapítsa fájdalmait.
Yonkers egyébként valamiféle csodabogárnak számított a generációjában, hiszen többször próbálkozott egyedi hangszerek készítésével, előfordult, hogy gyerekek játékából ácsolt össze valamiféle billentyűs hangszert. Az is előfordult, hogy a Fender Telecaster gitárját feldarabolta (persze szakszerű meglátásokkal), hogy teljessé tegye, illetve a tökéletesig csiszolja a pszichedelikus hangzásvilágot. Látványra biztos nem lehetett utolsó.

Michael Yonkers Band- Microminiature Love

Amire viszont a legtöbben emlékeznek Michael Yonkers neve hallatán az a De Stijl Records által 2003-ban újra kiadott Microminiature Love, 1968 őszén felvett lemez. A lemez mai füllel is baromira élvezhető és mivel nem szeretem a lemez kritikákat, mert mi a faszért mondják meg nekem, hogy "ez pedig egy szar lemez, hiába tetszik neked", ezért nem írom le, hogy pl. a harmadik számban megfigyelhető Yonkers művészi hajlama a meztelen hódok iránt et cetera. Ezzel szemben megerősítem, hogy mai füllel is hallgatható a darab, főleg, hogy manapság újra divatba jött a nojzolás, garázsolás.
Egy szó mint száz: Yonkersre Fel!*

*tiszteljük meg az öreget 50 perccel

'68 '12-BEN?

Először is, azért nem 1969, mert akkor már eléggé flower power cuccos volt, meg Woodstock, hippibagázs.  Viszont 1968 elé nem akartam rakni, mégsem beat. Ez egy mocskos, gusztustalan, zajos, vérátömlesztéses garázs muzik. Annyira mocskos, hogy már istenien tiszta.
Kevés olyan zenekar van, ami első hallgatásra pofán vág (a jó értelemben). A ritka alkalmak miatt, ezek a pofonok már baromi jól esnek. Egy ilyen arcon csapás Ty Segall vandalizmusa, amit a lédigaga+bíber időszakban elkövet a friscoi jóember. Így van, elhozza nekünk 68-at, de nem ám a pre-hippi lágyságot, hanem a bostoni, chicagoi garázsok rejtett szirén-dalait. You know, nojz.

A zenész, maga. 

Ty Segall San Francisco utcáit járva döntött úgy, hogy húz egy váratlant és megépíti gitárból, dobból, némi orgonából a saját kis időgépét. 2008-tól össze-össze dob szólólemezeket, kiegészül egy-két remek "szinténzenésszel".

Hair- 2012

Nálam most a 2012-es (innen a cím) 'Hair' lemez szól. Aminek annyi köze van Milos Forman klasszikusához, mint Kabát Péternek az intelligens beszédhez. 8 számos a mestermű, amely hivatalosan 'Ty Segall & White Fence- Hair' címmel jelent meg idén.
A lemez valami mantra szerűséggel indít, maga a dal baromira hasonlít egy hatvanas évekbeli társához, de, hogy melyikre, az nem fog eszembe jutni... A második szám a lemez legjobbja (szerintem). Viszont, ezek után sem kell abbahagyni az időutazást, noha nem is lenne egyszerű, mivel ez az első 7-8 perc máris magával ragadja a hallgatót.
Tökéletes vonalvezetés. Jó lemez. Aki szereti a Black Lips-t, annak kifejezetten ajánlós, nem annyira punkos, de van annyira zajos, mint mondjuk az első 2 lemez a fentebb említett bandától.

Befejezésül, álljon itt a titokzatos "második szám" élő verziója (*SPOILER*-itt nincs billentyűs, ami azért vesz az értékéből).

ELBLÖRÖSÖDIK... 

Kezdem megszeretni  a Blur muzsikáját. Ismétlem, a muzsikáját. Damon Albarn még mindig közelebb áll egy (szarházihoz) zseléreklámhoz mint egy Liam Gallagherhez. Fura az ember. A zene viszont kurvajó. 

Így hát, egy széles körben ismert nótával bombázok, amiben elBLURösödhet mind a jányok, mind a férfiemberek orcája: 

OASIS VS BLUR

Kötelező darab. A 90-es évek brit zenei világa, kiváló interjúkkal, archív anyagokkal. Szuper.

WTF

Tegnap lement az olimpia záróünnepsége, amely talán nem volt olyan nagy durranás mint a nyitó-, de itt is lehetett csorgatni a nyálunkat.
Azért rohadjanak meg a britek, hogy ilyen gazdag muzikális tradíciókkal bírnak az utóbbi cirka 60 évben... (izgalmas belegondolni, hogy nálunk kik lennének az előadók a ceremónián)
Amint mondtam, nem volt temérdek WTF moment, de sajnos nálam most több volt a negatív meglepetés, mint a pozitív.

1. Liam

Sajnos az egyik ilyen momentum Gallagher testvéré, amit borzasztóan restellek. 

Mi az alaphelyzet? Liam elénekli a Wonderwallt aktuális bandájával és pár vonóssal, mégiscsak ünnep van vagy mi. Igen ám, de Liam talán túlságosan is feszkósra veszi a figurát, mintha minden hangot totál tisztán ki akarna énekelni, és úgy tűnik, habár nincs semmiféle zenei képzettségem, hogy pár hanggal feljebb is énekel. Erőltetett, na. A rossz értelemben. Mert ismerjük azt, amikor már szinte rekedtesre énekli magát LG, és az bizony baromi jól áll neki.

Némi pozitívum, hogy a végére talán felengedni látszott, és 20-30 másodpercig hallhattuk az igazi Liamet. 

2. Pete

Ide csak ennyit: 

Miért nem törted szanaszét a gitárodat, Pete? Awwwwgggggghhh...

Kvíz No. 1.

Annak, aki kitalálja, hogy melyik együttes (igen, egy zenekar látható a képen, ezzel már segítettem, így nem fogadhatom el a -norvég favágók reggeliznek szaunában- választ*) kapta azt a megtiszteltetést, hogy blogunk háttereként funkcionáljon, nos, annak képzeletben lejátsszuk a Beatles- A Hard Day's Night első akkordját (tudod, ahogy a szám kezdődik), ami olyan mint egy jófajta csokoládé. Végtelenszer élted már át az "ízét", de bazdmeg, akkor is kurvajó. 

*tudom, hogy a szauna finn cucc, ahogyan az IKEA is. Reklám. 

Elindultunk. 

El bazdmeg, el. Hogy aztán mire megyünk ezzel, arról fogalmam sincs.
A blog főleg zenei témákkal fog foglalkozni és még inkább azokkal, amik engem érdekelnek. :D
Egy szó mint száz: "Mit lök neked? Jót? Rosszat-e? Az Eurípusz apad s tetőzik ily dühöng önkénnyel!"*

*nyilván ennek az idézetnek semmi köze nincs az eddig leírtakhoz, de mostanában divatos idézni innen-onnan, ráadásul bónuszpont jár, ha mélyen bölcsnek hangzik, miközben olvasod.
Ha valakit érdekelne: Boethius: A filozófia vigasztalása.