GŐZERŐVEL KÉSZÜL AZ ÚJ BEADY EYE ALBUM

A srácok már jó ideje a stúdióban robotolnak, Liam szerint ez lesz 'az ALBUM'. Az NME-nek adott interjújából többek között kiderül, hogy szíve szerint ezt a munkát már az Oasis-szel megcsinálta volna, illetve további részletek derülnek ki az idén tavaszra tervezett második Beady Eye nagylemezről.

Stay tuned, mert hamarosan jövök a teljes interjúval (természetesen magyarul).

"Ennyi pénzért gyertek vissza!"

2000-ben jött el az idő, hogy Gerendai Karcsi bácsi durrantson egy nagyot, és elhozza kishazánkba a britpop koronázatlan(?) királyait, az Oasis-t.
Az előkészületekről sok mindent nem tudunk, azt viszont "világgá kürtölték", hogy nem fillérekért látogatnak el hozzánk a Gallagher testvérek. Legalábbis kezdetben úgy tűnt, hogy teljes felállásban játsszák majd a Shakermaker-t a manchesteriek az év őszén a Hajógyári Szigeten. Az ezredfordulón azonban megrendült az együttes összetartó ereje, Noel megtagadta a turnén való részvételt. Az angliai fellépésekre ugyan még bejátszott a bandában, ám, amikor elhagyta a szigetországot az Oasis, Noel nem tartott az együttessel.

A botrányok nem is maradtak el, több helyszínen félbeszakadt a koncert, flakonokat és egyéb dobásra alkalmas dolgokat zúdítottak Liam és zenésztársai felé. A Sziget előtt utolsó koncertjükön, Svájcban is rövid idő után megunta Liam az atrocitásokat és levonult a színpadról.
A budapesti fellépés ezzel szemben zökkenőmentesen zajlott le, az Oasis profin lenyomta az alkalomra összeállított szettet, Liam nem szólt be a közönségnek.
Habár a magyar hallgatóság néhány tagja csípős megjegyzésekkel tarkította a koncertet, a botrány elmaradt. Elmaradt, amit talán többen is sajnáltak.
Alább a zenenet.hu bejegyzését olvashatjátok a 2000-es Pepsi Sziget Oasis koncertjéről:

            "Augusztus 8-án, a sziget zárónapján mindenki érdeklődve várta, vajon botrányok nélkül bonyolódik-e le az Oasis koncertje. A buli előtt egy úriember tisztességes szurkolásra szólította fel a közönséget, majd a mindig nyugodt (vagy csak fáradt?) Gerendai Károly is megpróbált rögtönzött köszönőbeszédjével higgadtságot szugerálni a tömegbe. Az aggodalom felesleges volt. Az Oasis a Sziget egyik legnagyobb szabású, legsimább buliját vezényelte le.

Kedden este mintegy 45 ezren tolongtak a Szigeten. A közönség ekkorra már elfogyasztott negyedmillió sört, 70 ezer liter üdítőt, 50 ezer lityó bort, és betermelt vagy 7 ezer kiló kenyeret, 80 ezer kiló zsömlét és 15 mázsa virslit. A hangulatot 600 rögtönzött esküvő és 20 ezer ingyen kiosztott óvszeremelte. Minden készen állt tehát egy nagyszerű búcsúbulihoz. Ehhez már csak az kellett, hogy az Oasis tagjai ne vonuljanak le a színről az első bedobott műanyag flakon után. Nem vonultak le. Liam Gallagher már a sajtótájékoztatón meglepetést okozott. A botrányairól híres frontemberben ezen az estén szimpatikusabbik énje kerekedett felül, a Noel által emlegetett arroganciának nyoma sem volt. Liam szinte könnyekig meghatódott, amikor megtudta, hogy a Szigetre mindössze öt fontnyi összegért lehet bejutni. Mint mondta, ez a csóróság a hőskorra emlékezteti. Korábban adott interjúiban is utalt arra, hogy az Oasis kissé punkosabbra szeretné venni a figurát, és ebbe a vonulatba simán beleillik egy Szigethez hasonló fesztiválon való részvétel. Ám aki csirkedarálást várt a csapattól, annak csalódnia kellett.

Az Oasist hallgatva, némi tűnődés után az ember hajlamos elfogadni Liam azon megállapítását, miszerint csapata a világ legjelentősebb zenekarai közé tartozik. A Nagyszínpad előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, míg a büfésornál is nyújtogatták a nyakukat az emberek. Liam nem cicózott sokat, bemondta a következő szám címét, aztán alulról megközelítette a mikrofont, és rázendített. Ahogy az várható volt, a bandából nem egyénieskedett senki, mindenki szolidan tette a dolgát, a hangszerek diszkréten zúgtak a háttérben, teret engedve Liam hangjának. A frontember nem fárasztotta magát fölösleges ugrálással, minden energiájával az énekre koncentrált. A kevés show-elem közé tartozott, amikor nagy ritkán megrázta csörgőjét, a frászt hozva a hátul állók retinahártyájára. Minden nagyon profi módon zajlott, elöl a tömeg végig ugrált, az összképet csak az a fickó csúfította el, aki hatalmas Noel felirattal emlékeztette Liamet a testvéri szeretetre. Szerencsére őt senki sem akarta észrevenni.

Aki először szembesült az Oasis életművével, az hajlamos arra gondolni, hogy a bandát csak a brit sajtó által gerjesztett botrányok tették naggyá. Sokak unalmasnak találhatják a dalokat, amelyek élőben talán még enerváltabbaknak tűnhetnek. Vagyis az Oasis olyan, mint a többi zenekar: aki nincs rákattanva, a büdös életbe nem fogja megszeretni. Kedden este a Nagyszínpad előtt mindenki bekattant. Az Oasis profi módon álomba ringatta a lassan csomagoláshoz készülődő szigetlakókat. De a punkok azért még ne kezdjék a feltámadást ünnepelni."

A NETEN FELLELHETŐ...

...legjobb kép Liam Gallagherről.

Egyébként a korai Oasis képek jönnek be leginkább, de ez egy kurvajó pillanatban ellőtt fotó. Pontos dátumot sajnos nem tudok hozzá, de nagyon a "vége fele" lehet. Zseniális.

Egyéb alternatívákat elfogadok a "LEGJOBB LIAM KÉP" kategóriába. :)

THE PUZZLE ÉS A LEHETETLEN KÜLDETÉS

Vagyis, hogy honosítsuk meg a britpopot Magyarországon. Persze a Puzzle-nek sem ez volt a célja, mivel kezdettől fogva a külföldi, érts: angliai, karrier lebegett a szemük előtt. De mindenképp egy mérföldkő a hazai gitár-rock/pop színpadán a Puzzle megjelenése.
Első demojuk van terítéken, a Blondsongs. Ami, be kell vallani, kicsit lapos, érződik rajta az Oasis és a Stone Roses hatása, de abszolút vállalható, mondhatni Kárpát-medencei mértékekben csúcs, noha nem vagyok tisztában a román, szlovák stb. rockzene alakulásával a 90-es években.

Egyből ellövik a legjobbjukat, ami megy is tovább a második számnál is, ergo a lendület itt győzedelmeskedni látszik.Viszi előre magát az album, ami egy idő után sokaknak unalmas is lehet (bevallom először egy, másfél éve hallgattam, de ráuntam- tévedni emberi dolog). Az igazi izgalom az 5. passzus, a Tell Me, egy lírikus dallamvilággal megáldott szerzemény. A korai kritikák többnyire a vokál körül próbálták kikezdeni az együttest, nos itt tökéletesen ellent kell mondjak a "szakmának". Itt még az is megengedhető, hogy az erőszakos áthallás miatt Liam Gallagherre asszociáljunk. Ez egy jó szám, na.
Az utolsó, jó 7 perces szám után (aminek egy kis Whatever beütése van, a fránya vonósok!) a lemez-nyitó 2 dal magyar változata, miután konstatálhatjuk, hogy ez a stílus megköveteli az angolszász nyelvezetet. De ez is belefér.
Már csak azért is, mert ez mégiscsak egy "próbálkozás", nem várhatunk tehát "húbazdmeg" reakciót, de kellemesen mindenképp csalódhatunk.

A "kórképet" pedig az együttes egyik tagja szolgáltatja nekünk visszaemlékezésével:

"Emlékszem mindenhol odajöttek, hogy "milyen zene ez?! Én még ilyet nem hallottam, de tök jó!" Mellesleg, jegyzem meg itt már túl vagyunk a Verve Urban Hymns-én, a Blur 13-jén, az Oasis Be Here Now-ján, és a "szakma" még mindig értetlenül állt a produkció előtt. Sebaj." 

Az együttes lemezei legálisan letölthetőek innen

The Puzzle

Pap Krisztián - ének 
Riegler Attila - dob 
Póré Tamás - basszus 
Halász Gábor - gitár 
Ligeti György - gitár, ének

LIVERPOOLBÓL COLUMBIÁBA.

Illet már egy bejegyzést firkantani a Columbia-ról, mégis csak a blog címadó daláról van szó.
A Columbia az egyik legkorábbi Oasis dal, amit kezdetben csak instrumentálisan játszottak, az, hogy stúdió körülmények között is rögzítsék még csak fel sem merült. Miért? Mert egyszerűen nem volt meg a szerkezete, nem volt rendesen felépítve, ettől eltekintve "a fellépéseken állandó elem volt", ahogy Tony McCarroll fogalmaz.

Mégis, hogyan született meg a korszak egyik lázadó-dala? Történt, hogy 1992-ben Noel beszervezett egy profi stúdió felvételt Liverpoolban a Griffiths testvérek közbenjárásával. Tony Griffiths volt az Inspiral Carpets (ahol Noel kezdetben gitározott) "roadie"-ja, azaz mindenese. Noel leszervezte a stúdiót, így a banda elindult Liverpoolba, a manchesteri ősellenséghez, hogy rögzítsék első professzionális felvételeiket. A Griffiths testvérek, Tony és Chris vagyis a The Real People készségesen fogadták az Oasist.
Az egyik alkalommal a Columbia-ba kezdtek bele, amikor Liam halkan dúdolni kezdett egy melodikus dallamot: "there we were, now here we are, all this confusion nothings the same to me". Majd beleerősített, és Chris megkérte énekelje tovább. Ezután Chris egy magasabb hangon folytatta: "but I can't tell you the way I feel, because the way I feel is oh so new to me".

Csiribu-csiribá. Megszületett a Columbia. Chrisnek még egy jó tanácsa volt Liamhez, hogy tegyen a dalba egy kis 'Yeah-Yeah-Yeah!'-t, hogy megidézzék a Beatles szellemét. Liam manchesteri vére ezt nem hagyhatta annyiban, így erre replikázva jött a 'C'mon, c'mon, c'mon' rigmus. A többi már történelem.
A dal érdekessége, hogy ez volt az első Oasis szerzemény, amelyet egy rádió műsorára tűzött. No, nem kell nagy dologra gondolni, egyszerűen egy fesztivál reklámszignáljának introja a Columbia első néhány másodperce volt. Tony McCarroll visszaemlékezése szerint a történelmi pillanat egy "turnébuszban" érte őket, először el sem akarták hinni, majd a vége az lett, hogy Paul 'Bonehead' Arthurs fel-le ugrált a kisbusz hátuljában, míg Liam, Tony és Guigs is majd kicsattantak a boldogságtól (Noel egy külön autóval utazott a fellépésre).

Ez tehát a rövid története a legendás Columbiának. Liverpool, The Real People, Yeah!, C'mon!, Mítosz.

Így szólt a Columbia és Liam '94-ben, Chicagoban. Nice. 

AZ OASIS 2/5-E MEGKERESI A STONE ROSES-T. (TOTÁL BEÁLLVA)

3. RÉSZ

Mi a franc? Ez a beszéd még intenzívebbé tette a tripet. Beszélni akartam Renivel (a Stone Roses dobosa). A dobosok tartsanak össze. Vártam Liam-et, hogy körbenézzünk, de úgy tűnt neki ez már túl sok volt. Ott ült meredten, szó nélkül a Roses énekesével szemben, hogy a drog hatása miatt, vagy egyszerűen csak sokkolta, hogy találkozhat a példaképével, nem tudom. Kitátotta a száját és bólogatott, miközben Mr. Brown egy újabb különös monológba kezdett, amivel mindenkit összezavarhat. Ahogy közvetlenül mellette ültem, hallgattam a kérdéseit, de csak mosolyogtam és valami hülye kábult arcot vágtam. De legalább nem szakítottam félbe.

Reni, Stone Roses

„Reni itt van, valahol?”- kérdeztem, miután Ian befejezett egy újabb három, vagy négy mondatos beszédet, amiből kb. semmit nem értettem. Ian Brown ránézett a falon lévő órára. Na, milyen francos választ fogok kapni, kérdeztem magamban. Úgy gondoltam, hogy a válasz a tér és idő szemléletével lesz kapcsolatos.

Ehelyett: „Pár óra múlva itt lesz, de addigra el kell mennünk. A szabály mindenkire vonatkozik”. De rohadtul különös figura, gondoltam magamban. Egy kis idő kellett, hogy belássam nem a trip tette az egészet ilyen szürreálissá, hanem Ian Brown halandzsája. Ha így végződik, ha egy banda tagja vagy, akkor lehet, hogy újra kellene gondolnunk a dolgokat, töprengtem. Akárhogy is, úgy tűnt, hogy Reni reggel 5 és 7 között veszi fel a dalokat a stúdióban. A korai időpont azért volt, hogy egyedül legyen, és hogy őszinte legyek, Ian Brown szövegei után meg is értem. A következő óra úgy telt, hogy feltettünk egy-egy kérdést, amire érkezett a prófétikus, bizarr válasz a tiszteletre méltó Ian Brown-tól.

Tony McCarroll, Oasis

Ian nem élt a lehetőséggel, amit drogok formájában ajánlottunk, inkább megmaradt a kávé, fű párosításnál. Miért nem változtatjátok meg a szám címét 'Cigarettes and coffee”-ra? Jobban hangozna. Ez volt az utolsó „jó tanácsa”. Liam pedig egész este meg sem mukkant. Fura.

Nem sokkal azelőtt, hogy Reni megérkezett volna, mennünk kellet, már félig „kitisztultunk”. Szóval visszamentünk a traktorhoz és elindultunk a walesi alkony kíséretében.  

AZ OASIS 2/5-E MEGKERESI A STONE ROSES-T. (TOTÁL BEÁLLVA)

2. rész

Két mérföldnyi „kocsikázás” után megérkeztünk a Rockfield Studiohoz. Egy patkó alakú csűr szerűség és egy hozzácsatolt épület. Leugrottunk a traktorról és elindultunk lopódzva a kavicsos feljárón. A titkos lopakodásunkat beárnyékolta a lábunk alatt ropogó kavics-rengeteg és a folyamatos nevetés, ahogy a trip elérte csúcspontját. A csűr egy stúdiókkal teli épületté lett átalakítva mellette egy hatalmas farm-házzal. Közel hajnali három lehetett, amikor az ajtón kopogtattunk. Senki nem válaszolt, így megpróbáltuk kinyitni az ajtót, ami mindannyiunk meglepetésére nyitva volt. Belépve, megláttunk egy asztalitenisz asztalt.

Rockfield Studios, Wales

„Ping pong!”- üvöltötte Liam, majd hisztérikus nevetésbe kezdett. Arra lettünk figyelmesek, hogy a belső ajtó kicsapódik és súlyos lépések követik, ami jól hallatszott a kőpadlón. Észrevettek minket.

„Picsába! Elbújni!”- kiáltotta Big Un és habár semmi rosszat nem csináltunk (leszámítva, hogy bedrogozva elloptuk egy farmer traktorját) mindhárman elbújtunk egy kőoszlop mögé.

Bárki volt az, könnyű feladata volt, felkapcsolta a lámpát, mi pedig egyből lebuktunk.

„Mi a francot kerestek itt?”- kérdezte egy hang az ajtó felől. Azt hiszem le kellett volna lépnünk, de mi csak ott álltunk megmeredve, abban a hitben, hogy nem vettek észre minket.

„Azonnal tárcsázom Old Billt, ha nem tűntök el azonnal!” Félénken kijöttünk az oszlop mögül. Felemeltem mindkét kezem a megadás jeleként, majd a többiek is követtek.

„Azért jöttünk, hogy Ian Brownnal találkozzunk. Van egy bandánk, az Oasis.” Ez mindig bevált, miután ismertté váltunk. Bevezettek minket az épületbe és rámutattak egy ajtóra egy baromi hosszú folyosó végén. Amint benyitottunk, megláttuk Ian Brownt, ahogy görnyedten ül egy bőrfotelben. Mögötte egy hangmérnök dolgozott a keverőpultnál. BigUn felkiáltott, „Basszátok meg, ez Ian Brown!”, Liam és én ránéztünk, és közöltük vele, hogy fogja be.

Stone Roses, 1993. Jobbról a második Ian Brown. 

„Reggelt.”- motyogta a frontember, amint egy jókorát „füstölt”. „Gyertek, üljetek le.” Meg sem moccantunk. Csak álltunk az ajtóban és bámultunk. Itt volt előttünk az ember, aki a legtöbb együttest inspirálta, hogy zenéljenek, többek közt Liamet. Liam arcán megfagyott a meglepettség és a sokk. Talán ezt betudhatjuk egyszerre az LSD-nek és annak, hogy találkozott példaképével. Körbeültük Ian Brownt, aki beszélni kezdett, de valami nagyon furán és még furább dolgokat mondott.