'68 '12-BEN?

Először is, azért nem 1969, mert akkor már eléggé flower power cuccos volt, meg Woodstock, hippibagázs.  Viszont 1968 elé nem akartam rakni, mégsem beat. Ez egy mocskos, gusztustalan, zajos, vérátömlesztéses garázs muzik. Annyira mocskos, hogy már istenien tiszta.
Kevés olyan zenekar van, ami első hallgatásra pofán vág (a jó értelemben). A ritka alkalmak miatt, ezek a pofonok már baromi jól esnek. Egy ilyen arcon csapás Ty Segall vandalizmusa, amit a lédigaga+bíber időszakban elkövet a friscoi jóember. Így van, elhozza nekünk 68-at, de nem ám a pre-hippi lágyságot, hanem a bostoni, chicagoi garázsok rejtett szirén-dalait. You know, nojz.

A zenész, maga. 

Ty Segall San Francisco utcáit járva döntött úgy, hogy húz egy váratlant és megépíti gitárból, dobból, némi orgonából a saját kis időgépét. 2008-tól össze-össze dob szólólemezeket, kiegészül egy-két remek "szinténzenésszel".

Hair- 2012

Nálam most a 2012-es (innen a cím) 'Hair' lemez szól. Aminek annyi köze van Milos Forman klasszikusához, mint Kabát Péternek az intelligens beszédhez. 8 számos a mestermű, amely hivatalosan 'Ty Segall & White Fence- Hair' címmel jelent meg idén.
A lemez valami mantra szerűséggel indít, maga a dal baromira hasonlít egy hatvanas évekbeli társához, de, hogy melyikre, az nem fog eszembe jutni... A második szám a lemez legjobbja (szerintem). Viszont, ezek után sem kell abbahagyni az időutazást, noha nem is lenne egyszerű, mivel ez az első 7-8 perc máris magával ragadja a hallgatót.
Tökéletes vonalvezetés. Jó lemez. Aki szereti a Black Lips-t, annak kifejezetten ajánlós, nem annyira punkos, de van annyira zajos, mint mondjuk az első 2 lemez a fentebb említett bandától.

Befejezésül, álljon itt a titokzatos "második szám" élő verziója (*SPOILER*-itt nincs billentyűs, ami azért vesz az értékéből).