AZ OASIS 2/5-E MEGKERESI A STONE ROSES-T. (TOTÁL BEÁLLVA)

2. rész

Két mérföldnyi „kocsikázás” után megérkeztünk a Rockfield Studiohoz. Egy patkó alakú csűr szerűség és egy hozzácsatolt épület. Leugrottunk a traktorról és elindultunk lopódzva a kavicsos feljárón. A titkos lopakodásunkat beárnyékolta a lábunk alatt ropogó kavics-rengeteg és a folyamatos nevetés, ahogy a trip elérte csúcspontját. A csűr egy stúdiókkal teli épületté lett átalakítva mellette egy hatalmas farm-házzal. Közel hajnali három lehetett, amikor az ajtón kopogtattunk. Senki nem válaszolt, így megpróbáltuk kinyitni az ajtót, ami mindannyiunk meglepetésére nyitva volt. Belépve, megláttunk egy asztalitenisz asztalt.

Rockfield Studios, Wales

„Ping pong!”- üvöltötte Liam, majd hisztérikus nevetésbe kezdett. Arra lettünk figyelmesek, hogy a belső ajtó kicsapódik és súlyos lépések követik, ami jól hallatszott a kőpadlón. Észrevettek minket.

„Picsába! Elbújni!”- kiáltotta Big Un és habár semmi rosszat nem csináltunk (leszámítva, hogy bedrogozva elloptuk egy farmer traktorját) mindhárman elbújtunk egy kőoszlop mögé.

Bárki volt az, könnyű feladata volt, felkapcsolta a lámpát, mi pedig egyből lebuktunk.

„Mi a francot kerestek itt?”- kérdezte egy hang az ajtó felől. Azt hiszem le kellett volna lépnünk, de mi csak ott álltunk megmeredve, abban a hitben, hogy nem vettek észre minket.

„Azonnal tárcsázom Old Billt, ha nem tűntök el azonnal!” Félénken kijöttünk az oszlop mögül. Felemeltem mindkét kezem a megadás jeleként, majd a többiek is követtek.

„Azért jöttünk, hogy Ian Brownnal találkozzunk. Van egy bandánk, az Oasis.” Ez mindig bevált, miután ismertté váltunk. Bevezettek minket az épületbe és rámutattak egy ajtóra egy baromi hosszú folyosó végén. Amint benyitottunk, megláttuk Ian Brownt, ahogy görnyedten ül egy bőrfotelben. Mögötte egy hangmérnök dolgozott a keverőpultnál. BigUn felkiáltott, „Basszátok meg, ez Ian Brown!”, Liam és én ránéztünk, és közöltük vele, hogy fogja be.

Stone Roses, 1993. Jobbról a második Ian Brown. 

„Reggelt.”- motyogta a frontember, amint egy jókorát „füstölt”. „Gyertek, üljetek le.” Meg sem moccantunk. Csak álltunk az ajtóban és bámultunk. Itt volt előttünk az ember, aki a legtöbb együttest inspirálta, hogy zenéljenek, többek közt Liamet. Liam arcán megfagyott a meglepettség és a sokk. Talán ezt betudhatjuk egyszerre az LSD-nek és annak, hogy találkozott példaképével. Körbeültük Ian Brownt, aki beszélni kezdett, de valami nagyon furán és még furább dolgokat mondott.

AZ OASIS 2/5-E MEGKERESI A STONE ROSES-T. (TOTÁL BEÁLLVA)

1. rész

Pillanatok múlva finomságok sora tárult elénk. Acid, fű, MDMA, kokain és crack. Mindez a rohadt Monmouth-ban! Odaszóltam Liamnek és BigUnnak, majd az acid mellett döntöttünk. Miután bevettünk pár tablettát, leültünk az ajtóhoz és vártuk a hatást. Egy újabb alak szólította le Liamet és megkérdezte tőle, hogy tényleg ő e a Stone Roses énekese és, hogy mit beszélt korábban a walesi fickóval. Úgy tűnt, hogy bunyó készülődik. Az acid kezdett hatni, nyugtató, melegítő hatására Liam rávágta, hogy igen, ő Ian Brown és nem, senkit nem hívott szarházinak korábban. Mindezt mániákus nevetés követte.

Liam Gallagher, 1993.

Talán egy óra múlva, úgy gondoltuk, hogy jó ötlet megkeresni Ian Brown-t és felkutatni a Rockfield stúdiót. Ez hülye ötletnek bizonyult, több szempontból is. Egyrészt fogalmunk sem volt, hogy hol lehet a stúdió. Másrészt koromsötét volt, utcalámpák nem voltak, ráadásul autónk sem volt. Eközben Liam belső hangokról hadovált, hogy azt mondják neki, gyújtsa fel a falut. Gondolom Ian Brown épp békésen aludt. Hajnali fél három volt. Totál készen voltunk. 

Szóval, mindezzel a káosszal a fejünkben, kicsaptuk a kocsma ajtaját és nekivágtunk a vaksötét éjszakának, azzal a céllal, hogy felkutatjuk a stúdiót. Miután elhagytuk a „városi pezsgést”, ami egy örökkévalóságnak tűnt, ott álltunk a vidék kellős közepén. Liam mellettem ment kinyújtott kezekkel, furán nézegette, mintha sosem látta volna azokat. Teljesen belefeledkezett a kezei „tanulmányozásába”, mit sem törődve a sötét és hideg éjszakával.

„Te, szerintem mi sehova nem haladunk!” mondta halkan BigUn, valahonnan a hátam mögül. Ezt az eszemben tartva most már azt figyeltem, hogy tényleg egy helyben állunk vagy sem. Habár tudatában voltam, hogy az egyik lábamat a másik elé teszem, mégis egyetértettem BigUn azon megállapításával, hogy bizony nem haladunk sehova, sőt egy helyben állunk. A sötétség sem könnyítette meg a tripet, úgy éreztem mintha körbezárt volna, és betakart volna a sötétség. Eléggé fojtogató érzés volt.

„Gondolkodom, tehát vagyok!” - kiáltotta Liam, akit már nem is láttunk az előttünk elterülő sötétségben. Hogy ezt a filozófia kinyilatkoztatását bizonyítsa, előrehaladt a sötétben és nekiütközött valaminek. „Nekimentem valami szarnak, baszd ki.”- kiáltotta. Mérgében rúgott egyet. A fájdalmas kiabálása betöltötte az éjszakát. BigUn elővette az öngyújtóját, hogy csináljon egy kis fényt. Liam ott ugrált a sötétben egy ősrégi traktor mellett, ami az út szélén állt. Őskori darab volt két reflektorral a tetején, úgy nézett ki mint valami bogár. Magam előtt láttam a gyerekkori nyarakat Kinitty-ben, Írországban, ahol kisgyerekként naponta vezettem ezeket a járgányokat farmokon, réteken át. Egy pillanatnyit sem haboztam, azonnal felugortam a traktorra, fordultam kettőt, egy kis ez-meg-az, és a motor már fel is bőgött. A nyugodt éjszakát felverte a zúgó motor hangja. Aztán sikerült a reflektort is bekapcsolni, ami bevilágította a szűk falusi utat. Liam és BigUn örömükben felsikítottak, felugrottak mellém, és kiáltozva, megfeledkezve magunkról, kanyarogva, de elindultunk a walesi vidék szívébe.

Monmouth és környéke, Wales. 

LIAM GALLAGHER TALÁLKOZIK A UNITED LEGENDÁJÁVAL

Miután gondosan lemostam Keith Curle, a Manchester City kapitányának autóját, visszamentem a teherautóhoz. BigUn és Liam már vártak rám. Mielőtt elhagytuk volna Prestbury-t, BigUn Liam kezébe nyomott egy számlát és rámutatott egy óriási házra, hogy kézbesítse azt. Ezután Liam felbaktatott a kavicsos kocsibejárón, miközben mi a kocsiban ültünk. BigUn arcán láttam valamit.
-Na, mi az? -kérdeztem tőle
-Csak figyelj! -válaszolta. -Az egy kibaszott szerelmeslevél!
BigUn a saját kezével írta egy kis kártyára,amit utána betett egy borítékba. A kártyán ez állt: "Azt hiszem szerelmes vagyok beléd Göndörke, magamévá teszlek!"
Úgy gondolta, hogy mókás lesz. Már csak annyi volt hátra, hogy Liam ártatlanul kézbesítse azt. Liam odaért az ajtóhoz, becsöngetett. Az ajtó lassan kinyílt és Liam előtt megjelent Mark Hughes, a Manchester United és a walesi válogatott játékosa, a feszes, göndör fürtjeivel. A hajára kent zselé megcsillant a délutáni napsütésben, miközben Liamra nézett.
Liam kék vérének hála nem volt benne biztos, hogy mit kellene mondania, így csak egyszerűen a kezébe adta a számlának hitt levelet. Hughes felbontotta a borítékot és felolvasta a kártyán lévőket, miközben Liam várakozott. Hirtelen felnézett és egyből kiszúrt minket, ahogy halálra röhögjük magunkat a teherautóban.
Mark Hughes nevetni kezdett és Liam felé fordította a kártyát, hogy ő is el tudja olvasni, mi áll az állítólagos számlában. Liam megrökönyödve olvasta a levelet, majd dadogva elkezdett mentegetőzni, hogy nincsenek rejtett érzelmei Mark Hughes és göndör fürtjei iránt.
-Szerintem a haverjaid megszívattak -mondta Hughes az irányunkba bólintva. Eközben BigUn kiugrott a kocsiból és nevetve odasietett. Egy rövid beszélgetés után visszajött a kocsiba és elindultunk vissza Levenshulme-ba.

Megjegyzés: Liam Gallagher a Manchester United városi riválisának a City-nek óriási szurkolója gyerekkorától kezdve (erre utal a "kék vér" megjegyzés).

PAUL MOST TUDTA MEG, HOGY A DOHÁNYZÁS ÖL!

Paul, Paul, Paul...

NICO ÉLETBEN TARTOTTA A BLOGOT!

Majd' egy hónapja nincs új bejegyzés. Mondjuk, nem is nagyon reklamáltok (amennyiben tegezhetem a véletlen idelátogató embertömeget).

A blog nem halt meg, nyilván kevesebb időm van itt elbaszni a freetime-ot, meg amúgy sem jut mindig eszembe fasza, művészileg kielégítő, kulturális 'odabasz'.

A napokban azonban kijött egy fincsi tribute korong (vagy cover?). Ezekkel sosem volt bajom, persze nagyrészt azért, mert sosem hallgattam feldolgozás lemezeket. Egészen a Libertines (Ámen) 10 éves eniverszöri, NME által cuccolt lemezéig. Ami szar volt. A Libertines (Ámen), meg ugyebár istenkirálycsászárcár és hasonló uralkodói címekkel felruházható együttes (volt). Na de, nem is ez az a lemez, ami miatt koptatom itt a billentyűzetre akkurátusan felmázolt 'f', 'e', 'l' stb. betűket, hanem: a VU & Nico 45 korong

Ez az a lemez, ami tipikusan nem szar. Olyannyira, hogy már jó. Jó-jó, mondhatná a vonakodó emberfia, ahogyan én is mondtam, amikor megvásároltam, de mi a garancia, hogy nem kidobott pénz. Pl. Ty Segall lehet ilyesfajta példa, vagy White Fence. (muha, róluk pont írtam egy posztot)
Nomármost, a struktúra megmaradt, a dalokra így-úgy, de leginkább úgy rá lehet ismerni. Ty "bácsi" Femme Fatale-jára nem sokan vágnák rá, hogy "PLÁGIUM! ezt a lú ríd már megcsinálta 45 éve!" - mivel simán elmenne egy szólólemezen is, esetleg a szemfülesebbek, akik szövegre is ráizgulnak, jöhetnek rá, hogy "nebazd, ez a VU".

Egy szó mint száz, a lemez annyira király, hogy két helyhatározót is érdemel a közösülés, amit melléknévként alkalmazunk itt és most: ki-be-baszott-jó.

Így, hogy végképp összezavarjak mindenkit, ne csak magam, álljék itt egy avantgarde-jazz-punk remekmű*

*aminek semmi köze a fentiekhez