AZ OASIS 2/5-E MEGKERESI A STONE ROSES-T. (TOTÁL BEÁLLVA)

1. rész

Pillanatok múlva finomságok sora tárult elénk. Acid, fű, MDMA, kokain és crack. Mindez a rohadt Monmouth-ban! Odaszóltam Liamnek és BigUnnak, majd az acid mellett döntöttünk. Miután bevettünk pár tablettát, leültünk az ajtóhoz és vártuk a hatást. Egy újabb alak szólította le Liamet és megkérdezte tőle, hogy tényleg ő e a Stone Roses énekese és, hogy mit beszélt korábban a walesi fickóval. Úgy tűnt, hogy bunyó készülődik. Az acid kezdett hatni, nyugtató, melegítő hatására Liam rávágta, hogy igen, ő Ian Brown és nem, senkit nem hívott szarházinak korábban. Mindezt mániákus nevetés követte.

Liam Gallagher, 1993.

Talán egy óra múlva, úgy gondoltuk, hogy jó ötlet megkeresni Ian Brown-t és felkutatni a Rockfield stúdiót. Ez hülye ötletnek bizonyult, több szempontból is. Egyrészt fogalmunk sem volt, hogy hol lehet a stúdió. Másrészt koromsötét volt, utcalámpák nem voltak, ráadásul autónk sem volt. Eközben Liam belső hangokról hadovált, hogy azt mondják neki, gyújtsa fel a falut. Gondolom Ian Brown épp békésen aludt. Hajnali fél három volt. Totál készen voltunk. 

Szóval, mindezzel a káosszal a fejünkben, kicsaptuk a kocsma ajtaját és nekivágtunk a vaksötét éjszakának, azzal a céllal, hogy felkutatjuk a stúdiót. Miután elhagytuk a „városi pezsgést”, ami egy örökkévalóságnak tűnt, ott álltunk a vidék kellős közepén. Liam mellettem ment kinyújtott kezekkel, furán nézegette, mintha sosem látta volna azokat. Teljesen belefeledkezett a kezei „tanulmányozásába”, mit sem törődve a sötét és hideg éjszakával.

„Te, szerintem mi sehova nem haladunk!” mondta halkan BigUn, valahonnan a hátam mögül. Ezt az eszemben tartva most már azt figyeltem, hogy tényleg egy helyben állunk vagy sem. Habár tudatában voltam, hogy az egyik lábamat a másik elé teszem, mégis egyetértettem BigUn azon megállapításával, hogy bizony nem haladunk sehova, sőt egy helyben állunk. A sötétség sem könnyítette meg a tripet, úgy éreztem mintha körbezárt volna, és betakart volna a sötétség. Eléggé fojtogató érzés volt.

„Gondolkodom, tehát vagyok!” - kiáltotta Liam, akit már nem is láttunk az előttünk elterülő sötétségben. Hogy ezt a filozófia kinyilatkoztatását bizonyítsa, előrehaladt a sötétben és nekiütközött valaminek. „Nekimentem valami szarnak, baszd ki.”- kiáltotta. Mérgében rúgott egyet. A fájdalmas kiabálása betöltötte az éjszakát. BigUn elővette az öngyújtóját, hogy csináljon egy kis fényt. Liam ott ugrált a sötétben egy ősrégi traktor mellett, ami az út szélén állt. Őskori darab volt két reflektorral a tetején, úgy nézett ki mint valami bogár. Magam előtt láttam a gyerekkori nyarakat Kinitty-ben, Írországban, ahol kisgyerekként naponta vezettem ezeket a járgányokat farmokon, réteken át. Egy pillanatnyit sem haboztam, azonnal felugortam a traktorra, fordultam kettőt, egy kis ez-meg-az, és a motor már fel is bőgött. A nyugodt éjszakát felverte a zúgó motor hangja. Aztán sikerült a reflektort is bekapcsolni, ami bevilágította a szűk falusi utat. Liam és BigUn örömükben felsikítottak, felugrottak mellém, és kiáltozva, megfeledkezve magunkról, kanyarogva, de elindultunk a walesi vidék szívébe.

Monmouth és környéke, Wales.